2016. júl 21.

Képesség a befejezésre

írta: Kalakatroni Anna
Képesség a befejezésre

Az első bejegyzésemen jó sokat szöszmötöltem. Én már csak ilyen vagyok, amikor csinálok valamit. Legyen bár főzés, sütés, rajzolás vagy írás, szeretem, ha a munkám gyümölcse a jónál is jobb lenne. Maximalizmus és precizitás. Lehet ez két nagyon jó tulajdonság, ugyanakkor a tömény elégedetlenség forrása is: olykor hiába igyekszik legjobb tudása szerint kivitelezni valamit az ember, csak nem lesz tökéletes, így addig piszmog rajta, míg a végén sohasem készül el.

Emlékszem, a szakdolgozatomat már jócskán határidő előtt leadhattam volna, de minden egyes újra olvasás után vagy közben találtam benne valami kifogásolni valót. Végül az én drága édesanyám fakadt ki, hogy hagyjam már abba, nagyon is jól van az a dolgozat úgy, ahogy van, csak fejezzem már be! Mint oly sokszor, édesanyám megint rávilágított a lényegre: tudni kell befejezni a dolgokat. Természetesen a határidő előtti utolsó órákban adtam ki a kezemből a már nem is tudom hány oldalas művet, de még ekkor sem éreztem azt, hogy tökéletes lenne. Nem volt választásom: le kellett adnom. 

Miután az első bejegyzésem első verziója semmivé lett, újra írtam. De akárhogyan is néztem a szöveget, nem voltam elégedett vele, sőt, kezdtem nagyon sajnálni az elveszett példányt, ami egyre jobb fényben tetszelgett az újhoz képest, noha eredetileg azzal sem voltam maximálisan elégedett. A végén addig piszmogtam vele, míg a tököm kilett az egészből és élesítettem. Nos, ez is egy módja a befejezésnek. Néha egy külső, néha pedig egy belső kényszer hatására zárunk le egy folyamatot.

Pont ebben az évben festettem a nevelőatyámnak (eztán már csak édesapámnak fogom hívni) egy képet a szülinapjára. Már kiskoromtól kezdve nagyon értékelte, amiket firkáltam (a hugaimmal közös szobánk falára festett Krisnát évekig nem meszelte le, csak a körül), így elérkezettnek láttam az időt, hogy külön az ő számára is készítsek valamit. Egy hónapig minden nap dolgoztam a festményen, ami a többi alkotásomhoz képest elég hosszú időnek számított, de mikor kész lett, merőben új aspektusát tapasztalhattam meg egy folyamat végének: egyszerre voltam mámoros a boldogságtól és az elégedettségtől, másrészt elfogott a szomorúság.

Sokat gondolkodtam rajta, mi ez a kettősség egy folyamat lezárásában? Mert hát egészen evidens, hogy aminek van eleje, annak vége is kell, hogy legyen. Az iskolai, egyetemi tanulmányaink sem tartanak örökké, ahogy a munkaviszonyunk és kapcsolataink sem (ez utóbbiak maximum a halálig, utána meg ki tudja). Mégis, a kép befejezettsége fölött érzett diadallal párhuzamosan nagyon furcsa volt ürességet és bánatot érezni. Akkor most hogyan tovább? Milyen értelmet tudok adni a mindennapjaimnak a szokásos elfoglaltságaim mellett? Mivel töltsem ki az űrt? Hiába a büszkeség, hogy megcsináltam, ezzel együtt valamit el is vesztettem az életemből.

Ugye, milyen pofon egyszerűen hangzik ez így? Én meglehetősen sokat dilemmáztam ezen, míg próbáltam a fent említett kérdéseimre válaszolni és rájönni ennek a már-már gyászos érzésnek a miértjére. Az örömömön nem sok magyarázni valót találtam. Ha az ember boldog, akkor szimplán csak hagyja, hogy átjárja ez az érzés, azonban ellenkező esetben talán elmélázik azon, mi okozza a fennforgást.

Én arra jutottam, hogy egy folyamatot legalább annyira nehéz lezárni, mint elkezdeni, legyen szó bármiről. Mindkét esetben rá kell szánni magunkat a lépésre és ki kell tartani mellette, hogy csakugyan meg is valósuljon. Elkacérkodtam a gondolattal, hogy előveszem az első írásomat egy kis korrekcióra, de nem fogom megtenni. What's done is done, és különben is, ha folyton az elsőt szerkesztgetném, az olyan lenne, mintha csak egy helyben ácsorognék, ahelyett hogy haladnék valamerre. És a lecövekelésnél még a bármerre haladás is sokkal jobb: esélyt ad a fejlődésre.

levelup.jpg 

Szólj hozzá

második befejezés blogolok level up elszántság cselkvés womanpowerranger finish it