Ma is egy olyan nap van, amikor a motivációm a béka segge alatt van. Az a fajta, amikor felkelni és elkezdeni a napot is roppant fárasztó, hát még effektíve csinálni is valamit. Régebben - na jó, talán csak pár évvel ezelőttig - a hasonló napokon bedobtam a kulcsot és lehuppantam a számítógépem elé filmezni. Csak ne kelljen megmozdulni és legfőképpen senkivel sem kommunikálni, ugyanis az a legfárasztóbb dolog mind közül. Ha az embernek még a saját gondolataihoz sincs türelme, hogyan lenne másokéihoz?

Önzőség vagy sem, ilyenkor jobb egy kicsit elvonulni a világtól, amit a közösségi hálók aranykorában sokan nem értenek meg. Facebook, Twitter, Messenger, Whatsapp és szinte végtelenül folytathatnám a felsorolást, hogy hány felületen vagyunk a nap minden percében elérhetőek, már ha nem merül le a telefonunk. Engem ez roppantul fojtogat. Miért kellene mindig elérhetőnek lennem, méghozzá bárki számára? Hol van a privát szféra? Tényleg ösztönösen a telefonom után kellene kapkodnom, amint meghallom az üzenetjelző csilingelést?

Nem vagyok antiszociális, de fenntartom magamnak a jogot, hogy néha az lehessek, éppen ezért nem élek szimbiózisban a telefonommal. Azaz inkább nem engedem, hogy parazitaként élősködjön rajtam. A Facebookot is száműztem a mindennapjaimból és láss csodát, hirtelen felszabadult egy csomó időm és energiám, amit tényleg magamra fordíthatok. Nem kukkolok másokat (végtére is ez az oldal lényege) és nem a kamu-énem (avagy egy ideális én) kitalálásával, evolválásával ütöm el értékes perceimet, ami csak a virtuális valóságban létezik.

Kiszakadva a képernyőből, azt hiszem sokan nem azzal a vonzó - és kreált - személlyel találkoznak, mikor végül tükörbe néznek. Ez még szerintem nem is olyan nagy gond, de az már igen, hogy az ismerőseim közül még kevesebben vannak, akik ezt a virtuális ideális ént megpróbálnák átültetni a gyakorlatba. Hiszen azt sokkal nehezebb véghez vinni, mint profilt gyártani. Ott csak lájkolni kell, meg szépiázni a képeket.  Az egyéni level up pedig csendes halált hal a fantazmáink oltárán.

Emlékszem hogyan vert ki a víz annak idején, mikor ebből az angol igéből köznyelvi, magyar szó lett. Aztán arra is, hogyan fordult fel a gyomrom a Facebookon közzétett gyászhírek lájkolásától... Nagyon kiábrándítónak találtam a dolgot. Nem lehetne a részvét jeleként egy R.I.P.-t írni inkább? Valahogy mégiscsak helyénvalóbbnak tűnik... No de ez van, megszoksz vagy megszöksz, vagy csak kordában tartod ezt is. Én az utóbbit választottam és ezzel együtt úgy döntöttem, inkább a realitással foglalkozom, ma éppen az alulmotivált énemmel. Mert bizony ez is hozzám tartozik, ez is csak én vagyok.