Nem. Egy rövid kis szó, amivel visszautasíthatunk valamit, ami nem tetszik. Vagy éppen valakit. Egy olyan szó, amivel érthetővé tehetjük mások és a magunk számára is, hogy eddig és nem tovább tart a flexibilitásunk egy bizonyos üggyel, dologgal kapcsolatban, ergo kijelölhetjük és körbepisilhetjük vele a határainkat. Mégis, mintha sokan tartanánk ettől a szótól, mert a visszautasítást látjuk benne. Kérdezem én: miért jobb a saját határainkat mások által megsérteni hagyni, ezt minduntalan elszenvedni, csak azért, mert nem szeretnénk valakit megsérteni egy nemmel?

Már jó pár éve történt, hogy egy barátnőmmel, egyetem után enyhén ittasan ácsorogtunk sorban a jegypénztárnál a Nyugati aluljárójában, mikor váratlanul a fenekembe markolt valaki. Sosem bírtam jól az ilyen jellegű atrocitásokat, így mikor kiszúrtam ezt a jó modorú barbárt, elküldtem az anyjába. Addig vigyorgott ő is meg a kis, nyeszlett haverja, ünnepelték az ügyességüket és bátorságukat, de erre lassan visszafordultak. Szegény barátnőm nagyon berezelt és folyamatosan azt hajtogatta, hogy nem kellett volna beszólnom nekik -kétszer is-, no meg a sok szörnyűséget, ami ennek következtében történhetett volna.

Persze, történhetett volna, de úgy gondolom még nagyobb baj lett volna, ha csendben maradok. A hallgatást vélhetnénk beleegyezésnek, így tehát ha nem nyitom ki a számat, azzal látszólag eltűröm, elfogadom azt, hogy engem bárki, bárhol kénye-kedve szerint megfogdosson. Azt hiszem így öltjük észrevétlenül is magunkra az áldozat köpönyegét. Pedig csak nemet kéne mondani... Minél többször fojtjuk el életünk folyamán a nemeket, minél többször hunyászkodunk meg mások akarata vagy tettei előtt, annál inkább fogunk áldozatként tekinteni önmagunkra. Kérdezem én, tényleg szeretnénk áldozatként leélni egy életet?

Természetesen sok mindennek lehetünk és vagyunk is áldozatai, ezt egyáltalán nem vonom kétségbe, de nem kell ezeknek a rabjává válni.  Vagyis nem kell ezeket végérvényesként felfogni, azzal a mottóval, ha már egyszer így van, akkor ezt kell szeretni. Dehogy kell szeretni! Sőt, elfogadni sem kell és ami a legjobb: a zavaró tényezőket bizony kiiktathatjuk. És ez valahol egy nemmel kezdődik. Például: Nem leszek többé megalkuvó, mert utálom ezt magamban! Nem engedem, hogy a főnököm vagy bárki más kihasználjon! Nem fogom más munkáját elvégezni vagy más balhéját elvinni! Nem hagyom, hogy XY így bánjon velem, mert rosszul esik.

Hány ember szenved egy rossz barátság, munkahely, szülő vagy kapcsolat miatt! És ezek közül hányan vannak, akik mindennek ellenére hűségesen és kínkeservesen kitartanak a panaszuk tárgya mellett! Rémisztő ez az önkéntes, passzív mazochizmus amiben, mint a Messiást, úgy várják a delikvensek, hogy egyszer majd minden jóra fordul, vagy legalábbis elviselhetőbbé válik. De mégis mitől lenne jobb? Egy rossz házasság vagy viszony sem attól fog megjavulni, ha csak gubbasztunk a kispadon és reménykedünk a legjobbakban. Semmi sem lesz jobb magától. Főleg ha szó nélkül hagyjuk a dolgokat. Akkor aztán tényleg semmi esély.

A nemet mondáshoz kell egy bátorság, vagy el kell érni azt a limitet, amikor már tényleg nem bírjuk tovább elviselni önmagunk vagy egy másik ember zavaró aspektusait. Ilyen szempontból a nem egy tökéletes mércét ad a kezünkbe, amivel csakugyan feltérképezhetjük a határainkat. Ugyanakkor a nem egyfajta pontként is szolgálhat egy-egy nem kívánatos esemény vagy folyamat lezárásához. Ennek fényében én, aki sokáig képtelen voltam hangot adni a tiltakozásomnak -főleg szemtől szembe-, úgy látom, egy világos, tisztán érthető nem új dimenziókat nyithat meg, ezzel lehetőséget adva a változásnak. És erre miért mondanék nemet?